Szajkók – novellák, tárcák, hangulatok

Leírás

Varga Csaba ötödik önálló vadászkönyve.

„A búzatábla még nem fagyott ki, zöldell, a sarat jócskán összeszedi a csizmánk talpa. Átvágunk a vetésen, és az árokpartot hajtjuk meg, ahol egy hatalmas nyárfa áll a patak szélén. Lehet vagy nyolcvanéves, felette eljárt már az idő. Terjedelmes koronáját fagyöngyök uralják, vastag ágai néhol már szárazak, tördeli őket az időnként fújó, erős északi szél.

A fagyöngyök között szajkók zajonganak. Először csak néhányat látunk, de ahogy közelebb érünk, egyre több repül fel. Tizenhárman vannak… Jöttünkre elhagyják a menedéküket, az árokparti füzekre repülnek át, mi pedig, felemelt puskacsővel a nyomukba eredünk.

Az árok melletti gazost is hajtjuk, és a vadföldön tengődő, lerágott szárú kukoricát, de üres mindegyik.

Így a szajkókra fordítjuk minden figyelmünket. Azok pedig fejvesztve repdesnek ágról ágra, mindig közelebb a túloldalon várakozó elállók felé.

Időnként kitör egy-egy közülük, mindig találnak rést a puskások között. A patron fogy, de sokáig egyetlen madarat sem tudunk felvenni.

Az egyik felém repül, de visszafordul, és a fák közötti résen átszáll a túloldalra.

Ott éri a lövésem. (…) Odalépek, teljesen sértetlennek tűnik, talán egy szem sörét, ha érhette. Aggatékra fűzöm, és mikor indulnék, hallom, hogy kirepül a többi is.”